Emma Goldman:
A nők emancipációjának tragédiája
eredeti cím: The Tragedy of Womanˋs Emancipation
Forrás: Emma Goldman: Anarchism and Other Essays. Második átdolgozott kiadás. New York & London: Mother Earth Publishing Association, 1911. 219-231. oldal
Azzal kezdeném: Legyen szó akár politikai vagy gazdasági eszméről, vagy az alapvető különbségek kezeléséről az emberi fajon belül, legyen szó akár osztály- és etnikai különbségekről, vagy mesterséges határvonalakról a nők és a férfiak jogai körül, én tartom magam ahhoz az állításhoz, hogy van egy pont ahol ezek a különbségek mind találkoznak és egy tökéletes egésszé állnak össze.
Ezzel azonban nem egy béke szerződést szeretnék javasolni. Az általános társadalmi ellentétek, ami ma a teljes nyilvános életünkben jelen van, amit az ellentétes és egymásnak ellentmondó érdekek ereje teremtett, darabokra fog hullani, amikor a társadalmi életünk újrarendeződik, a gazdasági igazságosság eszméjére alapozva.
A béke és a harmónia a nemek és az egyének között nem feltétlenül az emberi lények felszínes egyenlővé tételét jelenti, és nem teszi szükségessé az egyéni tulajdonságok és különlegességek eltörlését. A probléma amivel ma szembenézünk, és amit a közeli jövő fog megoldani, az az, hogy hogyan legyen valaki önmaga oly módon, hogy mégis egy legyen a többiekkel, hogy mélyen együtt érezzen az összes emberi lénnyel, és mégis megtartsa saját karakterét. Ez tűnik számomra annak az alapnak, amin a tömeg és az egyén, az igazi demokráciában hívő és az individualista, a férfi és a nő, ellentétek és szembenállás nélkül találkozhatnak. A mottónak nem annak kellene lennie: "Bocsássunk meg egymásnak", sokkal inkább: "Értsük meg egymást". A gyakran idézett mondat, amit Madame de Stael mondott: "Mindent megérteni annyit jelent, mindent megbocsátani." sosem vonzott engem igazán, valami olyan szaga van mintha a megbocsátás felebarátodnak valami szent felsőbbrendűséget hordozna magában. Megérteni felebarátodat már elegendő. Ez részben reprezentálja az alapvető nézeteimet a nők emancipációjáról és ennek a hatását a szexualitás egészére nézve.
Az emancipáció lehetővé kellene, hogy tegye a nők számára, hogy emberek legyenek a legigazabb értelemben. Minden, ami kifejezést és aktivitást kíván a nőben, a legnagyobb mértékben kifejezésre kell, hogy jusson. Minden mesterséges akadályt szét kell törni és az utat a nagyobb szabadság irányába meg kell tisztítani a több évszázados alárendeltség és rabszolgaság minden nyomától.
Ez volt az eredeti célja a nők emancipációs mozgalmának. De az eddig elért eredmények izolálták a nőt és megfosztották a boldogságnak olyan forrásaitól amik eszenciálisak számára. A kizárólagosan külső emancipáció a modern nőt egy mesterséges lénnyé tette, ami a francia botanika termékeire emlékezteti az embert a díszes fákkal és bokrokkal, piramis, kerék vagy spirál alakúak, minden formájúak, kivéve azt, amivé akkor válna, ha kifejezésre juttathatná belső tulajdonságait. Az ilyen mesterségesen növesztett növényei a női nemnek nagy számban találhatók, főleg az élet úgynevezett intellektuális szféráiban.
Szabadságot és egyenlőséget a nőknek! Milyen reményeket és elvárásokat ébreszthettek ezek a szavak, amikor először kimondták őket azoknak az időknek a legnemesebb és legbátrabb emberei. Egy teljesen új világra kelt fel a Nap és ragyogott teljes fényével, ebben a világban a nő szabadon irányíthatta az ő saját végzetét - ez egy olyan cél, ami biztosan megéri a lelkesedést, a bátorságot, a kitartást és a szüntelen fáradozását azoknak az úttörő férfiaknak és nőknek, akik mindent feltettek egy előítéletekkel és elutatítással teli világgal szemben.
Az én reményeim is ez irányba haladnak, de továbbra is tartom, hogy a nők emancipációja, ahogyan ma értelmezve és alkalmazva van, elbukott ennek a nagyszerű célnak az elérésében. Most a nő azzal szembesül, hogy az emancipáció alól kell emancipálnia magát, ha tényleg arra vágyik, hogy szabad legyen. Ez paradoxnak tűnhet, de nagyon is igaz.
Mit ért el a nő az emancipáció által? Egyenlő szenvedést néhány államban. Megtisztította ez a politikai rendszerünket, ahogy néhány jó akaratú szószóló ezt megjósolta? Nyilvánvalóan nem. Éppenséggel, nagyon is itt lenne az ideje, hogy az emberek helyes ítélő képességgel le kellene állniuk az olyan beszéddel a korrupció kapcsán, mint ahogyan az egy nevelőintézetben szokás. A politika korrupciójának semmi köze a politikai személyek erkölcséhez vagy erkölcstelenségükhöz. Ennek az oka egy materiális ok. A politika az üzleti- és ipari világra adott reflex, aminek a mottói: "Elvenni áldottabb, mint adni", "Vedd meg olcsón, add el drágán", "Kéz kezet mos". Az, hogy a nők - még ha szavazati jogot kapnak is - majd megtisztítják a politikát, teljességgel reménytelen.
Az emancipáció gazdasági egyenlőséget hozott a nőknek a férfiakkal szemben, ami azt jelenti, hogy szabadon választhat szakmát és kereskedhet, de mivel a múltbéli és a jelenkori fizikai képzése nem teszi őt versenyképessé a férfiakkal szemben, gyakran arra kényszerül, hogy az összes energiáját kihasználja, felégesse az egészségét és túlhajszolja az idegrendszerét annak érdekében, hogy teljesítse a piaci elvárást. Nagyon kevesüknek sikerül, mert tény, hogy a nő nemű tanárok, orvosok, ügyvédek, mérnökök nem rendelkeznek sem annyi önbizalommal, mint a férfi társaik, sem a bérük nem éri el férfi társaik bérét. És azok, akik elérik ezt a csodálatos egyenlőséget, többnyire a testi- és lelki egészségük kárára teszik ezt. Mennyi függetlenséget kap az a dolgozó lány vagy nő, aki a szűk és szabadság nélküli otthont lecseréli a szűk és szabadság nélküli gyárra, boltra vagy irodára? Sok nő esetében ehhez jön hozzá az "otthon, édes otthon" terhe - ami gyakran hideg, sivár, rendezetlen és vendégeket nem csábító hellyé válik - egy nehéz nap után. Szent függetlenség! Nem csoda, hogy lányok százával igent mondanak az első házassági ajánlatra, miután már belebetegedtek és beleuntak a "függetlenségükbe" a pult mögött, a varrógép vagy az írógép mellől. Pont annyira készen állnak rá, hogy megházasodjanak, mint a középosztályból származó lányok, akik a szülői felügyeletnek az igáját szeretnék ledobni. Az a függetlenség, ami pont a létminimum eléréséhez elég, nem túl csábító, nem annyira ideális ahhoz, hogy azt várjuk, hogy a nők mindent feláldozzanak érte. Ez az imába foglalt függetlenség valójában csak a lassú eltompítása és elfojtása a nő alaptermészetének, a szerelem ösztönének és az anyaság ösztönének.
Az is igaz, hogy a munkás lánynak a helyzete még mindig sokkal természetesebb és emberibb, mint a látszólagosan szerencsésebb nővérének a sorsa akik tanári, orvosi, mérnöki, stb. karriert futnak be, akiknek egy méltóságteljes, megfelelő látszatot kell teremteniük, miközben belső énjük üressé és halottá válik.
A már létező női függetlenség és emancipáció eszméjének korlátoltsága, a férfi iránt érzett szerelemtől való rettegés, aki társadalmilag nem egyenrangú vele, az azzal kapcsolatban átélt horror, hogy a szerelem élvezete vagy az anyaság élvezete csak gátolni fogja őt a szakmájának a teljes gyakorlásában - ezek mind együttesen egy kényszerbetegségben szenvedő apácává teszik a modern nőt, akin az élet mély, transzbaejtő élményei úgy folynak keresztül, hogy az nem érinti meg, nem ragadja meg a lelkét.
Az emancipáció, ahogyan a pártolói vagy ellenzői többnyire értelmezik, egy túl szűk mezőt határoz meg, ami nem képes tartalmazni azt a határtalan szeretetet és extázist, ami a legmélyebb érzelmeiben rejlik annak a nőnek, szeretőnek, anyának, aki szabad.
A tragédiája az önmagát támogató, gazdaságilag szabad nőnek nem a túl sok, hanem a túl kevés tapasztalatban rejlik. Igaz, hogy túlszárnyalja nővérét a korábbi generációkból a világról alkotott tudásban, az emberi természet ismeretében, de pont ezért érzi annyira az élet eszenciájának hiányát, ami önmagában gazdaggá tudja tenni az emberi lelket, és ami nélkül a nők többsége egyszerűen professzionális robotokká váltak.
Az, hogy ilyen fajta problémáknak fel kell majd jönniük, előre látható volt azok szerint akik észrevették, hogy az erkölcs területén még mindig maradtak olyan pusztuló romok a férfi vitathatatlan felsőbbrendűségének korából, amik hasznosnak voltak minősítve. És ami még fontosabb, az emancipáltak jelentős része nem képes ezek nélkül boldogulni. Minden olyan mozgalom, ami célként tűzi ki a létező intézményeknek a lerombolását és a lecserélésüket valami fejlettebbre, tökéletesebbre, minden ilyen mozgalomnak vannak olyan követői, akik elvben radikálisak ugyan, de akik a mindennapi gyakorlatban, mint az átlag szürke eminens, tisztelettel méltatják és számítanak a jó véleményezésére az ellenfelüknek. Vannak például olyan szocialisták, de még anarchisták is, akik elvben kiállnak az elképzelés mellett, miszerint a tulajdon az rablás, de felháborodnak rajta ha valaki csak egy fillérrel is tartozik nekik.
Ugyanez az átlag szürke eminens megtalálható a nők emancipációs mozgalmában is. Szenzációhajhász és unatkozó újságírók festik le a képet, hogy hogyan nézzen ki a haja az emancipált nőnek, aki egy rendes állampolgár szemben a műveletlen társával. A nők jogainak mozgalmában mindenki úgy volt ábrázolva mint George Sand akire az erkölcs teljes hiánya volt jellemző. Semmi sem volt szent számára. Egyáltalán nem tisztelte az ideális kapcsolatot férfi és nő között. Röviden szólva, az emancipáció számára a következményeket abszolút figyelmen kívül hagyó, élvhajhász, bűnös; társadalmi értékeket, vallást és erkölcsöt figyelmen kívül hagyó mozgalom volt. A női jogoknak a vezéralakjai nagy mértékben ellenezték ezt a félreértelmezést, és - humor hiányában - minden energiájukat kihasználták arra, hogy bizonyítsák, ők valójában nem annyira rosszak mint ahogyan ábrázolják őket, sőt, pont ellenkezőleg. Nyilván, amíg a nő a férfi rabszolgája volt, nem lehetett jó és tiszta, de most, hogy szabad és független, majd bebizonyítja, hogy mennyire jó ő valójában és mennyire megtisztító az ő hatása a társadalom minden intézményére nézve. Az igaz, hogy a nők jogainak mozgalma sok régi béklyót széttört, de újakat is létrehozott helyette. A nagyszerű emancipációnak igaz mozgalma nem találkozott azzal a nagyszerű női nemmel, amelyik képes lett volna farkasszemet nézni a szabadsággal. A szűklátókörű, puritán vÍziójuk száműzte a férfit, akit zaklató és nem megbÍzható karakternek tekintettek. A férfit semmilyen áron sem lehetett tolerálni, maximum egy gyermek apjaként, mivel egy gyermek nem igazán tudna világra jönni apa nélkül. Szerencsére, még a legprűdebb puritánok sem képesek kiÍrtani magukból az anyaság vágyát. De a nők szabadsága szoros szövetségben van a férfiak szabadságával, és sok úgynevezett emancipált nővérem fgyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy egy szabadságban született gyermeknek, mindkét emberi lénytől szüksége van szeretetre és törődésre, férfitól és nőtől egyaránt. Sajnos, ez a szűklátókörű felfogása az emberi kapcsolatoknak az, ami hatalmas tragédiát okozott a modern férfi és nő életében.
Körülbelül 15 évvel ezelőtt jelent meg egy mű a csodálatos norvég származású Laura Marholm tollából ˋWoman, a Character Studyˋcímmel. (Nő: egy karakter tanulmány) Az elsők között volt, aki felhívta a figyelmet az ürességére és szűkösségére a nők jelenkori emancipációs fogalmának, és ennek a tragikus hatására a nők belső életével kapcsolatban. Munkájában Laura Marholm világszerte számos tehetséges nő sorsát mutatja be: a zseni Eleonora Duse, a nagyszerű matematikus és író Sonya Kovalevskaia, a művész és író Marie Bashkirtzeff, aki nagyon fiatalon elhunyt. Ezeken a leírásokon keresztül, amik bemutatják ezeket a különleges elméjű nőket, meghúzódik egy kielégítetlen vágyódás egy teljes és gyönyörű élet iránt, és a nyughatatlanság és a magány, amit ennek hiánya okoz. Ezeken a mesterien megírt pszichológiai írásokon keresztül muszáj észrevennünk, minnél fejlettebb az intellektusa egy nőnek, annál kisebb az esélye, hogy találjon magának egy rokon lelkű partnert, aki nem csak a szexet fogja benne látni, de az emberi lényt, barátot és társat is, és azt az erős egyéniséget, aki nem tud és nem kell, hogy elveszítsen egyetlen személyiség jegyet sem a karakteréből.
Az átlag férfi az önellátásával és a nevetségesen felsőbbrendű pártfogásával a női nem iránt, egy lehetetlen választás azoknak a nők számára, akiket a Laura Marholm-féle tanulmány leír. Hasonlóan lehetetlen számukra az a férfi, aki semmi mást nem lát benne, csak az intellektusát és a géniuszát, és aki nem képes felébreszteni női mivoltát.
A fejlett intellektust és a szép lelket többnyire szükséges tulajdonságainak tekintik egy szép személyiségnek. A modern nő esetében ezek a tulajdonságok akadályt jelentenek a lényének bizonyossága előtt. Több száz éven keresztül, a házasság régi formája, ami a Bibliára alapult, "míg a halál el nem választ", akként az intézményként lett leleplezve, ami a férfi tulajdonába helyezi a nőt, teljesen alárendeli őt neki, minden szeszélyének és utasításának, és teljes függőséget alakít ki, mind társadalmilag mint anyagilag. Időről időre bebizonyosodott, hogy a házassági kapcsolat arra korlátozta a nőt, hogy a férfit szolgálja és gyerekének hordozója legyen. És mégis sok olyan emancipált nőt találunk, akik a házasságot preferálják, egy nem megházasodott élet szűkösségével szemben: szűkös és elviselhetetlen az erkölcsi és szociális láncok miatt, ami béklyóba zárja a nő természetét.
A magyarázat erre az ellentmondásra nagyon sok fejlett nő részéről abban keresendő, hogy sosem értették meg igazán az emancipáció jelentését. Azt hitték, csak a külső zsarnokoktól való függetlenségre van szükség; a belső zsarnokok, akik sokkal veszélyesebbek az életre és a növekedésre - morális és társadalmi szerződések - magukra lettek hagyva, hogy majd gondoskodnak magukról. És gondoskodtak magukról. Úgy tűnik, ezek a zsarnokok pont olyan gyönyörűen elvannak az emancipáció legaktívabb nő tagjainak szívében és fejében, mint a nagymamáink szívében és fejében.
Ezek a belső zsarnokok, lehetnek akár a nyilvánosság véleménye, vagy, hogy mit fog szólni anyu, a testvér, az apa, nagynéni, vagy bármilyen rokon; mit fog szólni a szomszéd néni, a szomszéd bácsi, a munkáltató, a tantestület, ők mit fognak szólni? Mind ezek a fontoskodó erkölcscsőszök, az emberi szellem bebörtönzői, ők mit fognak szólni? Addig, amíg a nő meg nem tanult mindegyikőjükkel szembenézni, hogy a saját talaján álljon, hogy kiálljon a saját, korlátlan szabadságáért, hogy hallgasson a saját belső természetének a hangjára, akár az élet legnagyobb kincsére szólít fel ez a hang, egy férfi iránt érzett szerelemre, vagy a legszentebb kiváltságra, hogy életet adjon egy gyermeknek. Addig amíg a nő erre nem képes, nem nevezheti magát emancipáltnak. Hányan az emancipált nők közül képesek meghallani, hogy a szerelemnek a belső hangja hívja őt, vadul kiállt benne legbelül, követeli, hogy legyen meghallva, hogy legyen kielégítve.
A francia író, Jean Reibrach, egyik regényében, az ˋÚj Szépségˋ-ben [New Beauty] megpróbálja leírni az ideális, gyönyörű, emancipált nőt. Ezt az ideált egy fiatal lány testesíti meg, egy orvos. Ő nagyon okosan és bölcsen beszél arról, hogy hogyan kell az újszülötteket etetni, kedves és ingyen ad gyógyszert a szegény anyáknak. Egy fiatal emberrel a jövő higiéniai körülményeiről társalog, és arról, hogy hogyan kell megszabadulni a különféle bacilusoktól és kórokozóktól a kőfalak és kőpadlók alkalmazásával, és a kárpitoktól való megszabadulással. Természetesen, nagyon egyszerűen és praktikusan öltözködik, nagyrészt feketében. A fiatal ember, akit az első találkozáson lenyűgözött az emancipált barátjának a bölcsessége, lassan megtanulja megérteni őt, és egy szép napon rálbred, hogy szerelmes belé. Fiatalok, és a lány kedves és gyönyörű, és habár mindig nagyon szolidan öltözködik, a megjelenését tovább finomítja egy makulátlanul tiszta fehér nyakék és csuklópánt. Azt várhatnánk, a férfi be fogja vallani szerelmét, de nem az a típus, aki ilyen romantikus képtelenségekről beszélne. Versbe illő szépség és lelkesedés fedi az elpirosodó arcukat a hölgy tiszta szépsége előtt. A férfi elcsitítja a saját természetének a hangját, és jól nevelt marad. A hölgy is, mindig pontos, racionális, mindig rendesen viselkedik. Attól félek, ha összejönnének, a férfi azt kockáztatná, hogy halálra fagy. Be kell, hogy valljam, hogy semmi gyönyörűt nem látok ebben az új szépségben, aki annyira hideg, mint a kőpadlók és kőfalak, amikről álmodik. Inkább a romantikus időknek a szerelmes történeteit szeretném, jobban tetszik Don Juan és Madame Venus, inkább a kötéllel és létrával szöktetés a Holdfényben éjjel, az apa átkaival, az anya jajveszékelésével és a szomszédok hozzáfűznivalójával követve, mint sem hogy a helyességet és az illendősséget mérőszalaggal mérjük. Ha a szerelem nem tudja, hogy hogyan vegyen el és adjon megkötések nélkül, akkor az nem szerelem, csak egy tranzakció, ami soha sem felejti majd el kihangsúlyozni, hogy hol áll az egyenleg.
A legnagyobb tökéletlensége a jelenkori emancipációnak abban a mesterséges merevségben és a tiszteltjeinek szűk körében rejlik, ami ürességet képez a nő lelkében, és nem engedi neki, hogy igyon az élet vízéből. Egyszer megjegyeztem, hogy mélyebb kapcsolat van a régi típusú anya, a hostess és az igazán emancipált nő között - aki mindig résen van, hogy mit tegyen a gyermekeinek a boldogságáért és a szeretteinek a kényelméért - mint az utóbbi és az átlag emancipált nő között. Az emancipációnak a követői, tisztán és egyszerűen eretneknek deklaráltak engem, akit máglyára kell vetni. A vak buzgalmuk nem engedte őket látni, hogy az összehasonlításom csak azt a célt szolgálta hogy rámutassak, hogy nagyanyáink közül sokaknak több vér volt az ereiben, több humoruk, tudásuk, és nyilvánvalóan több természetesség volt bennük, jószívűség és egyszerűség, mint a legtöbb emancipált nőben, akik ma megtöltik az egyetemeket és az irodákat. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kívánnék menni a múltba, és nem is azzal bélyegzi meg a nőket, hogy vissza kellene térniük a konyhába és az óvodába.
A felszabadulás abban rejlik, hogy minden energiánkkal haladjunk egy világosabb és tisztább jövő irányába. Egy akadálytalan növekedésre van szükségünk, ami kivezet minket a régi hagyományokból és szokásokból. A nők emancipációjának mozgalma még csak az első lépést tette meg ebben az irányban. Remélhetjük, hogy erőt gyűjt majd, hogy új lépéseket tegyen. A szavazati jog, vagy az egyenlő polgári jogok jó követelések lehetnek, de az igazi emancipáció nem a szavazófülkékben kezdődik és nem a bíróságon. A nő lelkében kezdődik. A történelem azt tanítja nekünk, hogy minden elnyomott réteg az igazi szabadságot a mestereitől a saját harcán keresztül kapta meg. Szükséges, hogy a nő megtanulja ezt a leckét, hogy megértse, hogy a szabadsága addig terjed, amíg az ereje terjed ennek a szabadságnak a megvalósítása érdekében. Éppen ezért sokkal fontosabb számára a belső regenerációval kezdeni, hogy felszabadítsa magát az előítéletek, hagyományok és szokások súlya alól. Az egyenlő jogok követelése az élet minden területén igazságos és tisztességes, de a legalapvetőbb jog az, hogy szerethessünk és szeretve lehessünk. Valójában, ha a részleges emancipáció teljes emancipációvá szeretne válni, akkor el kell, hogy takarítsa azt a nevetséges képzetet, hogy szeretni, kedvesnek lenni, anyának lenni egyet jelent a rabszolgasággal és az alárendeltséggel. El kell, hogy takaritsa az abszurd elképzelését a nemek dualitásának, vagy azt, hogy a férfi és a nő két, antagonisztikus világot reprezentál.
A kicsinyesség elválaszt, a nagyság egyesít. Legyünk átfogó ám és nagyok. Ne nézzünk keresztül a létfontosságú dolgokon a csekélységek tömkelege miatt. A nemek kapcsolatának igazi fogalma nem fogja megengedni a hódító és meghódított fogalmát, csak egy, ezeknél nagyobb fogalmat ismer majd: határtalanul átadni magunkat a másik félnek, hogy gazdagabbnak, mélyebbnek és jobbnak találjuk magunkat. Ez önmagában betölti az űrt és átalakítja a nők emancipációjának tragédiáját boldogsággá, határtalan boldogsággá.