Mennyire szabad a szabad szerelem? Hogyan veszítette el a poliamória a vonzerejét

Miért választjuk a monogámiát a szexuális kísérletezéssel szemben? A művészek és írok, akik kipróbáltak sokkal radikálisabb felállásokat, sokat taníthatnak nekünk - írja Lara Feigel

Egy részlet Tamara de Lempicka ‘Les Deux Amies’ (1923) című művéből, egy mű a ‘Modern Couples’ (modern párok) című kiállításról. A lengyel művésznek férfiakkal és nőkkel is volt kapcsolata. Fénykép: Association des Amis du Petit Palais, Geneve

1919-ben a német dadaista művész, Raoul Hausmann száműzte a házasság gondolatát, mondván “[a házasság] a nemi erőszak törvénybe iktatása”. Ez egy olyan mondat, aminek megvan a sajátos erőszakos fűszerezése, hajlik rá, hogy halálba menően szembe szálljon a házassággal. Hausmann egy érdekes keveréke a piperkőcnek, a vad embernek, a provokátornak és egy társadalom-mérnöknek. Ő úgy hitte, a szocialista forradalom, amire a dadaisták vágytak, nem járhat sikerrel egy hozzá tartozó szexuális forradalom nélkül. És úgy is élt, ahogyan prédikált. Házas volt, de emellett kapcsolatban volt egy Hannah Höck nevű másik nővel is, aki szintén művész volt.

Haussmann és Höck művei azok a művek közé tartoznak, melyek megjelentek a Barbarican ‘Modern Couples’ című kiállításán. Ez egy olyan kiállítás, ami megmutatja, hogy a művészetek kísérletezéseinek belső vívódásai elválaszthatatlanok a szexualitás és a párkapcsolatok még szertelenebb kísérletezéseinél. A kiállítás többet is tartalmaz Höck részint hóbortos, részben groteszk műveiből, melyeket ez időben készített. Rövidre vágott hajával és dohányzási szokásával Höck tipikus, sajátos-stílusú “új nő” volt, aki osztotta Hausmann nézeteit a burzsoá réteg lenézésével kapcsolatban. A “Bourgeois Wedding Couple” (burzsoá házaspár) című művük (1919) idétlen gyerekekként szatirizálja a rajta szereplő házaspárt. A menyasszony egy felnőtt nő cipőjében botladozik, manöken teste és túl nagyra nőtt gyerek feje van. Hisztériáját a gyerekes hitvese figyeli.

Azonban, a burzsoá házaspár alternatívája Höck számára nem feltétlenül volt olyan szabad szerelem, mint az Hausmann számára volt. Évekkel később úgy írja le, “kiábrándította”, “összetörte”, “lerombolta”, a dadaista férfinak az a kettős mércéje, aki fel akarta szabadítani a nőket, miközben konokul patriarchista maradt. Höck abban az időben írt egy rövid történetet Gotthold Heavenlykinkdom-ról, aki egy spirituális krízisen megy keresztül, annak hatására, hogy a felesége megkéri őt, hogy mosogasson el. Továbbá készített egy “The Farher” (az apa) című művet is, amiben Haussmann egy férfi anya, aki egy kisdedet tart, akit éppen szemen ütnek egy bokszerrel. A portré részben egy megjegyzés Haussmann kettős mércéjével kapcsolatban. Habár biztatta Höck-öt, hogy vállaljon gyereket, nyilvánvaló volt, hogy nem nevelné és védelmezné őt.

Höck-nek később egy Til Brugman nevű holland írónővel volt kapcsolata. Modellt próbált létrehozni arra, hogy “[…] hogyan tud két nő egy közös gazdag és kiegyensúlyozott életet létrehozni.” A 9 együtt töltött évük sokkal békésebb volt, mint a Haussmann-nal töltött évek. Vajon a nemek közötti egyenlőség miatt volt boldogabb a kapcsolatuk? Vagy azért mert már nem kísérletezett a szabad szerelemmel? Lehetséges vajon Haussmann a szexuális szabadságról alkotott vízióját élni, és boldognak lenni?

Ezeket a kérdéseket hívja meg a Barbican egy kiállítása, ami vizuális formát ad egy különös szexuális székfoglaló játéknak. A szürrealisták olyan módon élték meg a vágyak felsőbbrendűségéhez való elhivatottságukat, hogy könnyen váltottak szexuális partnereket. Itt találjuk Max Ernst-et Dorothy Tanning-gal és Leonora Carrington-nal, Valentine Penrose-t Roland Penrose-zal és Alice Rahon-nal, Lee Miller-t Man Ray-jel és Roland Penrose-zal. Mindeközben az orosz konstruktivisták előjöttek egy vízióval egy olyan forradalomról, ami Haussmann eszméihez hasonlított, amiben a nők és a proletariátusok is felszabadulnának a láncaik alól, és amiben a házasságot a történelem szemétdombjára száműzték volna. A kiállításnak van egy szobája, ami Lilla és Osip Brik-ről szól, akik 15 évig éltek édes hármasban egy költővel, Vladimir Mayakovsky-val, míg nem 1930-ban Vladimir megölte magát. [ménage à trois a poliamória egy formája, 3 ember egy háztartásban él].

Hannah Höck Der Vater című műve (1930)

A kiállítás falai és a katalógusok gondosan semlegesek maradnak Vladimir halálával kapcsolatban, és a számos egyéb öngyilkossággal kapcsolatban is, ami feljegyzésre került. Ez volna a kísérlet ára? A Barbican kiállítása nem különösebben dönti el, hogyan kellene helyezkednünk a kérdésben: kukkolók vagyunk egy nosztalgikus, de helytelenítő jövőből, vagy résztvevői vagyunk egy folytonos jelennek? Tovább léptünk ebből a korszakból, vagy elbuktuk az ígéretét? És vajon egy vízió megbukik -e, csak azért, mert vége lett?

A harmincas éveimen keresztül azon tűnődtem, hogy végleg kiárusították -e az én generációmat, beleértve saját magamat is. Körülöttem úgy tűnt, mindenki megházasodik, a monogámia elvárásával, kifejlesztettük a “megcsalás” fogalmát, a szabadság fogalma helyett, még a meleg párok is, akiket ismerek, valami olyasmire néz fel, amit tradicionálisan házasságnak hívnak. A nők, akiket gyerekkoromon keresztül csodáltam Virginia Woolf, Simone de Beauvoir, Doris Lessing ők egy másik utat választottak. Ők úgy hitték, hogy a szeretet valami ennél radikálisabb.
Maggie Nelson az Argonauts című briliáns, szenvedélyes, mégis hidegen analitikus művében arról ír, hogy hogyan éleződött ki a kockázat abban a folyamatban, ami ahhoz vezetett, hogy egy transznemű művésszel, Harry Dodge-gal gyereket vállaljon. Leírja azt az elmúlt korokhoz fűződő homoszexuális élet iránti nosztalgiát, ami néhány meleg férfit ahhoz vezet, hogy olyan országokban keressenek erotikus kalandot, ahol a homoszexualitás illegális. A veszélynek az izgalmára vágynak. Amikor valami kockázatos, még ha az csak szenvedés vagy elutasítás is, az élvezete annak, amit nyerünk, megnövekszik. De van még valami más is, amit keresünk, amikor külföldön keresünk szexet. Úgy találom, hogy a ‘80-as évek kockázatosabb meleg világa, a ‘60-as évek kommunái, vagy az avant garde vérfertőzéssel teli konstellációi közül a kommuna aspektus, ami legjobban vonz engem, és attól tartok, ma már ezt nehezebb megtalálni.

Man Ray (1930)

A szürrealisták, a konstruktivisták, de még a családias Bloombsbury csoport is Sussex-ben [Bloomsburybury in Sussex], olyan világokat hoztak létre, ahol az emberek a szeparált családjaik zárt ajtói mögül egy olyan nagyobb közösségbe kerülhettek, ahol szabadon függhettek egymástól; szerethettek és zavarhattak más embereket. Ezt egy olyan utópisztikus politikai vízió tette lehetővé számukra, ami tartalmazta a szexualitást is. A szürrealisták számára, maga a vágy bármit diktálhatott, a szextől a politikáig. A konstruktivisták, akik a nagyobb szovjet célon osztoztak, ami kollektivizálni szerette volna az életet, hasonló módon akarták feladni a test birtoklását, mint ahogyan a lakások birtoklását.

Oroszországban, ezek az ideálok törvény által lettek piedesztálra emelve 1918-ban, amikor a szovjet kormány jóváhagyta a házasságról alkotott törvényt, a “Család és Védelem” (Family and Guardianship) törvényt, ami eltörölte a nő alárendelt jogi státuszát, megszüntette a házasság vallásos intézményét, egyenlő jogokat adott a házasságon kívül született gyermekeknek és a válást egy könnyű formalitássá tette. A törvény szerzője, Alexander Goikhbarg, előre várta azt a napot, amikor “a férj és feleség rabláncai” elavulttá válnak majd, és a szerelmet szabadon lehet majd élvezni. A szovjet “Nők részlege” alapítója, Alexandra Kollontai publikált egy könyvet 1932-ben, ami azt bizonygatta, mint ahogy “nincsen sem morálisan helyes, sem morálisan helytelen” a természetben, a szex aktusát olyanként kellene elismerni, ami “sem nem szégyennel teli, sem nem bűnös ... hasonlóan, mint ahogyan egy egészséges élőlény szomját oltja vagy eszik”.

Kollontai nézetei nem voltak azonban ennyire világosak. Elvált liberális értelmiségiek lánya volt, ami megadta neki a kezdőlökést, hogy újragondolja a házasságot, de a saját megélése a házasságról és a szétválásról eléggé körülményes volt. Mindazonáltal, így is úgy gondolta, hogy az eszménykép megéri a fáradtságot. Más szovjet tisztviselők kritikusabbak voltak ennél. Lenin nem szerette a szabad szerelem eszményét, mert a burzsoá kicsapongó élettel hozta kapcsolatba, és mivel “két ember kell a szeretkezéshez”, de egy harmadik ember valószínűleg létre fog jönni eredményül. 1936-ra a család modelljét helyreállították, mint a domináns egységet és a válás és az abortusz reformokat érvénytelenítették.

Ennek ellenére, az olyan művészeknek mint Briks és az ő társai, a kommunizmusban való hit továbbra is a szabad szerelemben való hitet jelentette. Ezek az ideák döntő fontosságú forrásai voltak az inspirációnak, ami a ‘60-as évek hippi kommunáit életre hívta, ami újradefiniálta a társadalmat, a család és a pár fogalmát, olyan elvek szerint, amit Goikhbarg valószínűleg elfogadott volna, még ha az eredmény nem is feltétlenül tetszett volna neki. Hasonló ideák voltak működésben a ‘70-es évek meleg fürdőiben, ami nem csak a szex lehetőségét adta a melegek számára, de a közösség egy alternatív vízióját is. Ez egy politikai lendületet kapott a ‘80-as évek amerikai választásain, amikor a New St Mark fürdő New York-ban a szavazók regisztrációs helységeként üzemelt.

Ezek a kísérletek vesztettek valamennyit a szavahihetőségükből az AIDS krízis következtében. És ahogyan a ‘60-as évek gyermekei felnőttek, világossá vált, hogy a kommunáknak is meg volt az ára. A 2017-es “Future Sex” (Szex a jövőben) című könyvében Emily Witt azt figyeli meg, hogy az ekkor felnövő generáció a múlt kísérleteit inkább figyelmeztetésnek, mint inspirációnak fogta fel. “A ‘80-as és ‘90-es évek engedelmes gyermekei látták az ellenkultúra hibáit,hallgatólagos leckeként fogták fel ezeket a szüleiktől, és szolgaként alávetették magukat a tanulmányi átlagnak, a drogtörvényeknek, az egészség biztosításnak, a diákhitelnek … az óvszernek és a sok faktoros naptejnek.”

A kommunális élet víziói ma már nem gyakran tartalmazzák a szexuális szabadságot, és a szexuális szabadság eszméje nem gyakran jön együtt az utópisztikus kommuna-elvű politikával. Witt szexuális szabadság körüli körképében azt állapítja meg, hogy ma a magukat poliamornak nevező emberek gyakran inkább a kapitalizmuson belül helyezkednek el, mint sem hogy ellene harcolnának. A szabad szerelem már sokkal kevésbé az avant garde területe, mint a Szilícium-völgy területe, a gyakorlói sokkal valószínűbb, hogy éppen egy új okostelefon-alkalmazást készítenek, mint egy fotómontázst. A poliamor emberek szabályai gondosan megtárgyaltak és megosztott Google dokumentumok formájában vannak feltöltve az Internetre. Sok mindent lehetne még erről elmondani. Nyilvánvalóan kívánatosabb azoknak a gyermekeknek, akik ebből születni fognak. De ez nem egy utópisztikus vízió.

Kollontai, a szovjet kormány új "Nők részlege"-nek alapítója

Az Argonauts című művében Nelson megnyitja a kérdést, hogy hogyan viszonyulnak a modern szexualitás kísérletezőbb aspektusai a múlt radikális szexualitásához. Egy olyan könyv, ami, úgy tűnik, mindent megkérdőjelez, amit valaha biztosnak gondoltunk, a narratíva struktúrájától kezdve a genderen át, már az első mondattal, ahol Harry “seggbe basz engem, arcom a bájos legénylakás betonpadlójának nyomva.” De ugyanakkor egy tündérmesének is tűnhet a tipikus boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak befejezéssel. Még Harry fia is részesült ebből az új családból, ami nagyon hagyományosnak tűnik, egy apával és egy anyával, akiknek két gyerekük van, a narrációból árad a csendes-békés családias élet atmoszférája, a boldogságnak egy olyan megtapasztalása, ami “sokkal tapinthatóbb, letagadhatatlanabb, mértéktelenebb, mint amilyet valaha ismertem”.

A könyv ereje az ambivalens mivoltában rejlik. “Sokat lehet abból tanulni, ha mindkét féleképpen szeretnénk valamit,” írja Nelson, amikor Eve Sedgwick-ről beszél, aki a homoszexualitás elméleti szakembere. Nelson mesél nekünk a homoszexuális személyről, aki veszélyeket keres külföldön, mert ismeri a saját kettős mércéjét. Abban is érdekelt, hogy a párkapcsolatok határait tesztelgesse, és abban is, hogy megértse, mennyire makacsul hatalmas erő tud lenni a párkapcsolat. A párkapcsolat léte pont akkor erősítette meg magát számára, amikor észrevette, hogy boldog egyedül, akkor, amikor elkötelezte magát azok mellett, akik ünneplik az átmeneti, olyan alakban feltűnő kapcsolatokat, melyek a testiségre alapoznak.

Nincs menekvés a párkapcsolat formájának ereje elől. Mind megtapasztaltuk: párok és félig-párok (pár szerűségek) formálódnak a leglehetetlenebb helyeken, ami azt jelenti, hogy minden ünnepet vagy nagyobb projektet, amit egy barátunkkal vagy kollégánkkal éltünk át, veszteség fog követni, amikor ráébredsz, hogy az új párnak fel kell oszolnia, hogy a régi párok visszatérhessenek, vagy újabb párok jöhessenek létre. A Modern Couples (modern párok) narratívája pontosan ez: szabad szerelem, nem úgy, mint a pár fogalmának eldobása, sokkal inkább mint egy olyan felgyorsult körtánc, amiben a párok összejönnek, csak azért, hogy szétválhassanak, és újra összejöhessenek, néha-néha más párokkal párt alkotva. Az olyan szabad szerelem eszméknek, mint amely Kollontai eszméje is, megvannak a határai, mivel habár megtanulhatunk szexuálisan szabadok lenni, nehéz ellenállni a párkapcsolat jelenségének, és a pároknak megvannak a saját követeléseik. (velejáróik)

Részlet Leonora Carrington Bird Superior című művéből (1939 körül)

Gyakran úgy gondolom, hogy a szabad szerelem eszméje, ami a legjobban működik a párkapcsolat eszméjével az De Beauvoir elképzelése, amit a “The Second Sex” című írásában fejt ki. Ami ezt annyira erőssé teszi, annak két rétege van: De Beauvoir ellenállhatatlan ügyet hoz fel arra, hogy miért fontos a szex, egy sokkal transzformálóbb jelenséget leírván, mint pusztán a szomj enyhítése, és nem csak a szexet elemzi, hanem a párkapcsolat struktúráját is, és a másságát annak, miként tör a vad szexuális társas együttlétben a felszínre, majd később a túlélés egy módját adja.

Így hangzik az a leírás, amit ő az ideális szexuális aktusra ad: “A szavak ‘adni’ és ‘kapni’, megváltoztatják a jelentésüket, az öröm hála, az élvezet gyengédség. Egy konkrét és szexuális formában, a megfordított elismerése önmagunknak és a másiknak megvalósul, a legélesebb öntudattal önmagunkról és a másikról … a más-nak a dimenziója megmarad, de már nincsen ellenséges érzülete, az egyesülésnek ez a tudata a különálló testek felett az, ami a szex aktusát megindítóvá teszi.”

A riasztó, mégis gyengéd konfrontáció a másikkal visszavezet minket Höck félig férfi félig nő kollázsaihoz. Lehet, hogy ezek a kollázsok nem csak tiltakozások voltak, hanem a párkapcsolat furcsaságát és termékenységét is ábrázolták.

Tehát, hogyan tudjuk elfogadni a párkapcsolat szorítását anélkül, hogy az elhatalmasodna az életünkön ha ez az amit szeretnénk megtartani a víziónkat a kommunáról? De Beauvoir úgy hitte, hogy ez a fajta szexuális intimitás a más-nak az érzésével felfűtve nem fenntartható a házasság által, és a házasság nem tartalmazhatja azt. E helyett ő egy “szabadságról és őszinteségről szóló megállapodás”-t ajánlott, amiben egy pár biztosítja egymásnak a nyíltságot és a szabadságot.

Ez volt az a megállapodás, amit ő Sartre-val kötött, és megvoltak a maga krízisei. 1947-ben halálosan beleszeretett Nelson Algren-be, egy amerikai íróba, akinek a Chicago-i gangster személyisége része volt a vonzerejének, ami elkápráztatta és összezavarta a föld felett lebegő francia értelmiségi művésznőt. Azt a fajta szexuális szenvedélyt tapasztalta meg, amit leírt a Second Sex című könyvében, de nem adta fel Sartre-t és a kapcsolat megfeneklett. Ezt leírta az 1954-es önéletrajzi regényében is, aminek a címe “The Mandarins”, elég nehezen olvasható, egy olyan hősnőt mutat be, aki a 40-es évei beköszöntével az öngyilkosságot fontolgatja, nem biztos benne, hogy ismét képes lesz teljes mértékben önmaga lenni.

De ez nem a teljes történet. Habár megfizette a magány árát, De Beauvoir megtartotta őt a főpapnő szerepében a kommuna világában, amit ő és Sartre hoztak létre, elfoglalva ez által a helyüket a barikádokon 1968-ban, mint az új ellenkultúra őrzői. Ha most van valami amit üzenhet nekünk, ha bármelyikőjük a Barbican kiállításának falain üzenhet nekünk bármit, akkor az nem azért van, mert igazuk volt, vagy mert nem volt igazuk, hanem azért, mert megmutatták, mekkora a tétje annak, hogy megpróbálunk túlmenni a hagyományos családmodellen mennyit lehetett nyerni, és mennyit lehetett veszíteni az által, hogy valaki megpróbálta integrálni a pár fogalmát a kommunán belülre. Visszanézve ezekre a kísérletekre, sok közülük vad hibákat követett el. De látogassunk vissza hozzájuk nem csak a kíváncsi nosztalgia kedvéért, hanem annak a sürgető kérdés kedvéért is, hogy hogyan éljünk.

Eredeti szöveg: https://www.theguardian.com/books/2018/nov/30/free-love-polyamory-modern-couples, Lana Feigel